Merjek Isten gyermeke lenni!

A hónap imaszándéka: Plébániánk lelki gyarapodásáért.

Titok: „Aki nekünk a Szentlelket elküldte.”

Szentírási idézet: Jel 3,15-21

Bevezető ima: Jézusom, add, kérlek, hogy a mai imában felismerjem életemnek azt a területét, ahol  még csak langyosan szeretlek Téged!

Elmélkedés (Anikó tanúságtétele):

„Se hideg, se meleg nem vagy” Megtérésem – mint sokunk életében is – nem egyik napról a másikra zajlott le hirtelen, felismerésszerűen, hanem egy hosszabb folyamat eredményeként történt. Több megtérési hullám is volt az életemben, de a legutóbbi volt a legnagyobb, az Úr kegyelméből.
Vallásos családban nőttem fel egy vidéki nagyvárosban, hitüket gyakorló nagymamákkal, akik már kisgyerek koromban sokat vittek magukkal a templomba, ahol igen szívesen időztem már akkor is. De sajnos a gondok, problémák szétzilálták a jó Istenről alkotott képet bennem – serdülőként nem értettem, miért kell annyit szenvedni, miért engedi meg Isten a rosszat. Közben elmentem egy-egy keresztény ifjúsági táborba, ahol különös módon többször is megérintett az Úr a csendben és a természet szépségén keresztül. Ekkor egy rövid időre megértettem, hogy Ő létünk forrása és Ő a végső cél is, de amikor visszakerültem a világ forgatagába, ismét elragadott a hiúság, a divatos ruhák, az anyagi világ szépségei.

„Ne lássék szégyenletes meztelenséged” Szerelmi kapcsolataimon is érezni lehetett, hogy nem igazán volt rajtuk Isten áldása: a barátaim nem élték a keresztény értékrendet, és így mindig visszahúztak engem, nem tudtam a lelki életben előrejutni, fejlődni – erre sajnos csak később jöttem rá. Mindig a teremtményeknek akartam megfelelni és nem a Teremtőnek, sajnos nem az Urat tettem az első helyre az életemben. Így lassan kialakultak rendetlen ragaszkodásaim, a kötődések, amelyek persze számtalan lelki sebet ejtettek rajtam, és egy-egy csalódás után úgy éreztem bizony, hogy a világ omlott össze. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a sebek az én bűneim következményei voltak; azt hittem, ártatlanul szenvedek. Mivel az Úr zárt ajtókra talált a szívemben, továbbra is vak maradtam. De az egyre szaporodó csalódások arra késztettek, hogy mindinkább csendesedjek el; éreztem a szívem mélyén, hogy csak Isten lehet a megoldás.

„Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” Feltettem magamnak a kérdést: „Hogyan is szerethetem Istent, ha alig ismerem?” Tudtam, nemcsak teológiai téren hiányosak az ismereteim, de sokat kell egyedül lennem a csendben, hogy Ő is szólhasson hozzám. Ezt sajnos az utóbbi években csak nagyon ritkán tettem meg. Ekkor kezembe vettem néhány könyvet – többek között Szent Ágoston Vallomásait és Ignacio Larranaga-tól a Názáreti Szegényt – mert kimondhatatlanul vágyódtam az Úr Jézus után. Elismertem Őt személyes Megváltómnak, és tudtam, hogy Ő bűneim ellenére sem taszít el, éppen ellenkezőleg: minél több a bűnöm, annál gyengédebb szeretettel közeledik felém és emel föl engem. Ugyanaz a felismerés fogalmazódott meg bennem is, mint Ágostonban: „Istenem, Te végtelen Szépség, én mindig kívül kerestelek Téged, és Te belül voltál….itt voltál bennem….”.
Most először az életemben éreztem úgy, hogy feltétel nélkül rá tudom bízni magam az Úrra, és életem azon területeit is át tudom adni Neki, melyeket eddig még sohasem. „Most már nem számít senki és semmi, csak az Úr”- gondoltam. Őt kell valamennyiünknek az első helyre tennünk életünkben, mert ha hagyjuk Őt működni, akkor fogjuk csak megtapasztalni, hogy sohasem csalatkozunk! Ha csak a magunk feje után megyünk, annak mindig hasraesés lesz a következménye. Higgyétek el, ez biztosan így van!!!

Beszélgetés Krisztussal: Köszönöm, Jézus, hogy Te mindig utánam nyúlsz a gyöngeségeimben és hűtlenségeimben. Kérlek, adj erősebb hitet, add, hogy megtapasztaljam a Veled való még mélyebb személyes kapcsolatot!

Elhatározás: Keresek egy olyan imát vagy imamódot, amelyet mindennapi tennivalóim közben is tudok rendszeresen imádkozni.

Sziénai Szent Katalin: Dialógus, 45. fejezet

(Sziénai Szent Katalin középkori  stigmatizált misztikus. Dialógusok című művében azokat az isteni kinyilatkoztatásokat olvashatjuk, amiket látomás közben, eksztatikus állapotában diktált le.)

„Mindaz, aki e világra született, testi vagy lelki fáradalmak között él. Szolgáim testi fáradalmakat viselnek, lelkük azonban szabad, azaz nem érzik a fáradság súlyát, mert akaratukat egybehangolták az enyémmel; s íme, az akarat az, ami megkínozza az embert. Lelki és testi szenvedéseket ízlelnek azok, akik ebben az életben megízlelik a pokol előízét, amint az én szolgáim megízlelik az örök élet előízét. Tudod, mi az az egyedülálló jó, amit az üdvözültek birtokolnak? Az, hogy az akaratuk telve van azzal, amire vágyakoznak. Utánam vágyakoznak, s mivel utánam vágyakoznak, minden lázadás nélkül birtokolnak és ízlelnek engem, hiszen maguk mögött hagyták már a test nehézkességét, melynek törvénye állandóan a lélek ellen lázadt.

Miután azonban a lélek levetette a test súlyát, az akarat kielégül, hiszen arra vágyott, hogy lásson engem és lát; és eben a látásban van a boldogsága. S miközben a lélek lát, megismer; mivel megismer, szeret, mivel pedig szeret, megízlel engem, legfőbb és örök  Jót: s mert ízlel, betelik akarata, s kielégül az a vágy, amellyel látni és megismerni akar engem. Így  tehát vágyakozva birtokol engem, s mert birtokol, vágyódik utánam; de e vágytól távol áll a szenvedés és a jóllakottságtól az undor.”