Regnum Christi lelkiest – Fejéregyházi Tamás LC
2014. március 18.
Elmélkedéshez: A tékozló fiú története (Lk 15, 11-32)
Isten álma az emberről, hogy a kegyelem csatornái tudjunk lenni egymás számára. Egymást kell megtartanunk a hitben, Isten kegyelmében. Isten úgy tervezte az emberi létet, hogy kölcsönösen függünk egymástól, cselekedeteink hatással vannak a körülöttünk élőkre. Senki sem boldogulhat önmagától, és mindannyiunk cselekedetei hatással vannak másokra. Ezt a kölcsönös egymásra utaltságot fejezi ki házasságkötéskor a házastársak összekötött keze. Ez az Isten által megálmodott harmónia a bűnbeesés által összetört, az emberek közötti kapcsolatok minden szinten sérültek. Az Isten által felkínált kegyelmi élet nélkül egymásnak nem társai, hanem vetélytársai, ellenségei lettünk.
Csak a Szentlélek segítségével lehetünk képesek felismerni az általunk és őseink által elkövetett bűnöket. A Lélek „meggyőzi a világot a bűnről”. Ő az, aki segít nekünk felismerni Isten örök irgalmát és igazságosságát, amely előfeltétele a valódi bűnbánatnak. Csak akkor tudunk szembenézni bűneinkkel, ha bízunk Isten irgalmában és irántunk való végtelen szeretetében. Csak ennek tudatában vagyunk képesek szembenézni azzal, hogy mik is vagyunk valójában. A Szentlélek vezet el bennünket bűneinkből Isten dicsőítésére, „hiszen aki az isteni igazságnak engedelmeskedik, az nemcsak a bűnöket vallja meg, hanem az Úr örök irgalmát és igazságosságát is. … csak Őelőtte vagyunk képesek beismerni a múlt és a jelen bűneit, csak általa és Vele tudunk kiengesztelődni Jézus Krisztusban – aki a világ egyedüli üdvözítője -, hogy magunk is képessé váljunk megbocsátani azoknak, akik minket bántottak meg.” (Emlékezet és kiengesztelődés)
A tékozló fiú története felfedi számunkra a bűn valódi természetét. A történet kezdetén a fiatalabb fiú kiköveteli apja vagyonának szétosztását. Ezzel szinte azt fejezi ki, hogy apja halálát kívánja – ami által súlyosan megsérül a közte és apja között lévő kapcsolat. Ugyanakkor az idősebb fiú is bűnrészessé válik, mert nem akadályozza meg a fiatalabb fiú követelésének teljesülését. Pedig, mivel felelősséggel tartozunk egymás iránt, ezért kötelessége lett volna.
A bűn sohasem magánügy: nincs olyan bűn, amely kizárólag csak az elkövetőt érintené. A fiatalabb fiú vétke kihatott a testvérek közötti, sőt az idősebb fiú és az apja közötti kapcsolatra is. Amíg a legmélyebb sérülés nem gyógyul meg, addig az ebből következők sem jöhetnek rendbe. A legmélyebb sérülés minden bűn esetében az Istennel való kapcsolatunk megmérgezése. Ezért annyira fontos a bűnbánat szentsége, az Istennel való kapcsolat helyreállítása! Amíg ez nem történik meg, addig a körülöttem lévő emberekkel való kapcsolatom sem tud megjavulni. Saját életünkben is igaz, hogy nemcsak a saját bűneinknek, hanem mások hibáinak a terhét is hordozzuk. „A kötelék miatt, amely a titokzatos testben összekapcsol minket, hordozzuk az előttünk éltek bűneinek és tévedéseinek terhét, akkor is, ha a tetteikért nincs személyes felelősségünk.” (II. János Pál: Incarnationis mysterium) Sok ilyen teher van személyes életünkben is, például a rossz családi minták. Kérjük ezért a Szentlelket, hogy tisztítson meg bennünket ne csak a saját magunk által elkövetett bűneink terhétől, hanem a másoktól örökölt „láncoktól” is!
„Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta- én meg éhen halok itt.” A kiengesztelődés elengedhetetlen állomása az, hogy szembenézzek saját bűneimmel, s megálljak velük egyedül Istennel szemben. Ezt senki sem teheti meg helyettem. A helyes bűnbánat azonban nem önostorozás, hanem bocsánatkérés Istentől. Sokszor abba a csapdába esünk, hogy igaztalanul vádoljuk magunkat olyan tettekkel, amiket nem tudva és akarva követtünk el. Egy haragos vagy tisztátalan gondolat felbukkanása még nem bűn, csak kísértés, ami akkor kezd bűnné válni, amikor azzal eljátszok, továbbgondolom. Ugyanígy az imában érzett szétszórtsággal még nem vétkezem, akkor válik rosszá, ha nem teszek semmit ellene, de ha küzdök ellene és kérem Isten kegyelmének a segítségét, azzal egy érdemszerző imádságot végzek.
Az sem igazi bűnbánat, amikor csak azt fájlalom, ami sérti a büszkeségemet vagy a hiúságomat (pl. ha a gyerekemet mások előtt szidom meg). A bűn felismeréséhez ennél mélyebbre kell kutatnom. A tékozló fiú is kezdetben csak az anyagi javak elveszítése miatt aggódik, és csak fokozatosan jön rá, hogy egyben a fiúi méltóságát is elveszítette. Ebbe a következménybe bele sem gondolt akkor, amikor örökségét kikövetelte apjától. A bűnbeesés igazi vesztesége mindig az, hogy elveszítem istengyermeki méltóságomat. „Egyetlen valódi nyomorúság létezik: nem Isten gyermekeiként és Krisztus testvéreiként élni.” (Ferenc pápa nagyböjti üzenete) Ha bűnt követek el, akkor szétrombolom azt az istenkapcsolatot, amely a kegyelmi élet miatt bennem élt. Amikor bocsánatot tudok kérni azért, hogy a bennem élő Urat megbántottam (szentgyónás), csak akkor lehetséges a vele és az emberekkel való kapcsolatok gyógyulása.
Az imában való szárazságnak is lehet oka az Istennel való kapcsolatom sérülése, ezért ilyenkor meg kell kérdezzem magamtól: Uram, mivel bántottalak meg? Amikor felismerem, kérjek bocsánatot a tékozló fiú szavával: „Atyám, vétkeztem ellened! Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó.” Őszintén szembesüljek a saját nyomorúságommal! Ha ezt teszem, akkor Isten magához ölel és visszafogad szeretetébe. „Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.” Isten is ilyen örvendezve von magához minket, mint nagyon hiányolt gyermekét!
„Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad. Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok.” (Jn 14, 15-18) A bűn magányossá tesz, elszigetel Istentől, az emberektől, önmagunktól. De Isten nem hagy meg bennünket ebben a magányban, hanem értünk jön, mint a jó pásztor!