A hét utolsó szó

Rövid elmélkedések Krisztus utolsó szavairól a keresztfán

„Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” Lukács 23:34.

A legelső dolog, amit Jézus mond nekünk, az, hogy megbocsát és kéri az Atyát, ő is bocsásson meg nekünk. A kereszten kiejtett első szavaival azokért könyörög, akik bántották, sértegették, bántalmazták és brutálisan verték őt, egészen a halálig.

A keresztre feszítettekről megrendítő leírást hagyott ránk Seneca római filozófus, aki Krisztus kereszthalála korában élt. A katonák gyakran kivágták a keresztre feszítettek nyelvét, hogy ne kelljen hallgatniuk káromló beszédüket. Káromolták Istent, s elátkoztak mindent és mindenkit: anyjukat, a napot, amikor a világra jöttek, kivégzőiket és a jelenlevőket.

Azt várták, hogy Krisztus is hasonló szavakra ragadtassa magát, hogy düh, bosszúállás és harag törjön ki belőle. Csalódtak, s gondolataik mélyén talán az is felmerült: ki ez az ember? Lehet, hogy tényleg Isten Fia, ahogy önmagáról állítja? „Az Írást idézi”, mondja egyikük.

Krisztus úgy csüng keresztjén, mint valami jó illatú fa, mely illatával beborítja az őt felaprító fejszét. Krisztus az élet fája és olyan bőven árasztja Isten megbocsátásának a gyümölcseit, ahogy arra csak a szeretet Istene képes. Még a római százados is kénytelen volt arra a következtetésre jutni: „Ez valóban Isten fia volt.”

A megbocsátás az irgalmasság és a szeretet egyik igaz virága. Nehéz megbocsátanunk, ha bántottak vagy megsebeztek bennünket. Mivel úgy érezzük, igazságtalanság és méltánytalanság ért bennünket, ezért azt akarjuk, hogy igazságot szolgáltassanak nekünk. Feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy tegyünk valamit bántóink ellen. Azt hisszük, hogy ez megszünteti fájdalmunkat és sebzettségünket.

A második szó

„Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” Lukács 23:43

Jézus mellett két gonosztevőt feszítettek keresztre. A jó tolvajt a hagyomány szerint Dimasnak hívták. Mindkét tolvaj káromolta Istent. Miért is feszítették volna keresztre őket csupán azért, mert loptak? Pilátus el akarta terelni a figyelmet a Krisztussal szembeni tragikus igazságtalanságról, ezért két gonosztevőt is keresztre feszítettetett. Ellenségei úgy akarták láttatni Krisztust, mint bűnöst a bűnösök között, hogy ezzel megfosszák hitelességétől.

Az egyik gonosztevő védelmébe veszi Jézus ártatlanságát, ezért Jézus megígéri neki a paradicsomot. A Szentírás lapjain egyedül Dimas meri keresztnevén szólítani az Urat. Dimas közvetlenül és személyesen fordul Urához.

Mit tanít még nekünk Dismas? Azt, hogy soha sincs túl késő ahhoz, hogy megkapjuk Isten kegyelmének az ajándékát. Csak bíznunk kell abban, hogy Isten segíteni akar nekünk. Isten kegyelme határtalan. Az ember gonoszsága nem múlhatja felül Isten irgalmát.

Dimas mindvégig tolvaj maradt, hisz élete utolsó pillanatában még ellopta az eget. Miért? Mert szívét átjárta a bizakodás Jézus iránt, aki a legújabb, legjobb és utolsó barátja volt a földön.

 

„Asszony,nézd, a fiad..” János 19:26

Krisztus gyermekségtörténetét Szent Lukács mondja el nekünk: Mária megszülte elsőszülött gyermekét. Azt jelentené ez, hogy Máriának más gyerekei is voltak? Test szerint nem, de a lélek szerint igen. Krisztus „asszonynak” szólítja Máriát, melynek lelki anyasága vonatkozásában különös jelentősége van. Gyengesége és engedetlensége miatt Éva a jó és rossz fája alatt elvesztette a „minden élők anyja” titulust. Mária viszont áldozata és engedelmessége révén a kereszt fája alatt válik minden ember anyjává.

Amikor Jézus a kereszten Jánosra bízza anyját, valami teljesen új történik a világban. Új teremtés kezdődik. Az új Ádám és az új Éva lélekben és igazságban hozza létre az élet új emberségét.

Nem sokkal később megnyitják Krisztus oldalát. A halál Éván keresztül érkezett, az élet viszont Mária  „FIAT”–jával jött el hozzánk.  Mária engedelmessége, hite, reménye és szeretete révén működött közre a megváltó munkájában és a lelkek természetfölötti életének a helyreállításában.

Ahogy Ádám oldalát megnyitotta Isten, hogy egyik oldalbordájából életre kelhessen Éva, úgy most Krisztus vére fogja létrehozni új menyasszonyát, az Egyházat s az Egyház Mária engedelmességének életében diadalmaskodik az Úr leghűségesebb és szerető tanítványaként.

A negyedik szó

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Mt. 27:46 & Mk. 15:34.

Abban a pillanatban, amikor Krisztus kiejtette ezeket a szavakat, az Atya szeretetének arca látszólag rejtve volt előtte. Áldozatát Krisztus vezeklésül szánta a bűnösökért, itt és most pedig az agnosztikusok, a közömbösek, az ateisták és az individualisták megtéréséért. Krisztus saját testében érezte, mit jelent kárhozottnak lenni. Sok ember él a világon, akik tudják, elkerülhetetlen találkozásuk a halállal, mégsem tudnak semmiben sem reménykedni azon túl, amit ez a világ nyújt. A makacs és hitetlen lelkek életének pokoli tapasztalata ez.

Az örök kárhozat valósága, a szeretet és élet Istenének  jelenléte nélküli  örökkévalóság annyira rettenetes, hogy Krisztus beleremeg, amikor a 22. zsoltárból vett szavakat zilálva kiejti. A mennyei Atya engedte, hogy fia teljes mélységében megtapasztalja az emberi nyomorúságot és elhagyatottságot, melynek gyökere a szabadsággal való visszaélés és megfeledkezés Isten állandó szeretetéről. Jézus mintegy érinti a pokolnak ezt a határát, a helyet, ahol Krisztus örök áldozatának nincs érvénye.

Az „én Istenem, én Istenem“ annak a világnak a rútságát fejezi ki, ahol már nem tapasztalhatjuk meg a szeretetet. A kereszten Jézus „bűnné lett értünk”. Szembekerül a bűn legvégső és legszörnyűbb következményével: a teljes elszakítottsággal attól, akire a legnagyobb szükségünk van és aki után a legjobban vágyakozunk. Krisztus meg akarta mutatni nekünk, mennyire rémes, ha egy emberi lény el van vágva Istentől és vigaszától.

Az ötödik szó

„Szomjazom.” János 19:28.

„Ezért, hogy az Írás valóra váljék, így szólt:  ‘Szomjazom.’ Volt ott egy ecettel teli edény. Izsópra tűztek egy ecettel itatott szivacsot és szájához emelték.”

Képzeljük el magunknak a sok vért vesztett férfit, amint a tüdeje megtelik testnedvekkel és beáll a lassú, fulladásos halál, mint bármely keresztre feszített embernél. Képzeljük el, hogyan küszködik, hogy hallhatóen ejthesse ki a szót: “„Szomjazom.” A keresztre feszítés kínzó, nagyon valóságos agónia. A nyilvánvaló fizikai szomjúság azt a mélyebb dimenziót jelzi, ahol Krisztus legmélyebb vágyai találhatók.

Szent János evangéliuma biztos akart lenne abban, hogy mi is megértjük, Jézus szomja nem csupán fizikai. Ezért írta az evangélista, „hogy az Írás egészen valóra váljék:, így szólt: ‘Szomjazom.’ De mi a különleges ebben?

Vegyük a férfit, akiről Jézus beszél, aki nagy lakomát rendezett. Előkészített mindent, elkészítette az ennivalót, aztán elküld az emberekért, akiket korábban meghívtak a lakomára. Ugyanazok az emberek most azt mondják, nem tudnak jönni. “Ökröket vettem, most nősültem, kérlek, ments ki, nem mehetek.” Mivel azonban elkészítette a lakomát, azt mondja szolgáinak: „Menjetek ki a fő- és a  mellékutakra és hívjatok meg a lakomámra mindenkit, akivel találkoztok, hozzatok be ide mindenkit.” A keresztfán Jézus azt mondja: „A kegyelmeknek ez a lakomája, mindez  a megváltás készen áll… Azt akarom, hogy mindenki idejöjjön és vegyen abból, amire szüksége van. Nem akarom, hogy kárba vesszen, amit készítettem. Azt akarom, hogy az emberek jöjjenek és lakjanak jól a kegyelem és barátság lakomáján.”

Ugyanez a szomjúság volt jelen, amikor találkozott a szamáriai asszonnyal a kútnál. „Ha ismernéd Isten ajándékát s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle s ő élő vizet adott volna neked.” (János 4)

Szomjának van egy további jelentése, ami az Utolsó Itéletről szóló példabeszédben szerepel (Máté 25). „Uram, mikor láttunk éhesnek, hogy enni adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna?” kérdezik meglepetten. „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” Jézus azonosult velünk: bárkiben, aki szomjazik, Krisztus szomjazik.

Krisztus arra szólít fel bennünket, hogy tartsuk nyitva a szemünket a körülöttünk élők szükségleteire, legyünk nyitottak embertársaink lelki szomja iránt. „Ki hoz békét, ki ad reményt, ki mutatja meg nekem életem értelmét?”

 

„Beteljesedett” János 19:30

A nehéz küldetést teljesített ember hősies kijelentése ez. A világba jött és azt mondta: „Íme, itt vagyok, hogy teljesítsem akaratodat.” Jézus nem csak beteljesítette küldetését, hanem figyelt a részletekre is.

A világba jött, az Atyának adta engedelmesen akaratát, s most benyújtja utolsó jelentését. A ‘tennivalók’ listája maradéktalanul kipipálva.

Tudatában vagyunk-e annak, mit kell nap mint nap teljesítenünk? Törekszünk-e a tökéletességre kötelezettségeinkben vagy inkább csak kényelmünk és önelégültségünk terel ide-oda bennünket? Olyan férfiak és nők vagyunk-e, akiknek küldetése van és azt részletesen is ismerjük? Reális az esélye annak, hogy úgy járunk, mint az az ember, aki megkapta a maga talentumát, de elrejtette, soha nem használta fel. A közöny a szeretet ellentéte.

Amikor a nap végén nyugovóra térünk, békét érez a szívében az, aki elmondhatja: ‘Megtettem a magamét’. Jézus mindig tudta, hogy Atyja elégedett vele, különösen, amikor befejeződött Fia küldetése: Az ég kapui most kitárulnak, hogy a szenteket befogadják az örök örömbe.

 

„Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” Lk. 23:46

„És lehajtotta a fejét és kiadta a lelkét.” Senki nem vette el Krisztus életét. Ő maga adta oda, amikor minden feladatát teljesítette. A végén bizakodva Atyja kezébe helyezi önmagát. A hős vége ez: az Atya, majd irántunk való múlhatatlan szeretetének öröksége.

Helyes, ha gondjainkat, reményeinket és küzdelmeinket ugyanerre az Atyára bízzuk. Hivatásunk arra szól, hogy kövessük Krisztust életünk rendszeres felajánlásával. A napi ima, nehézségeink odaadása Istennek, a szerető odafordulás szomszédaink felé Istenben a mennyei Atya kezébe helyez bennünket – a megváltás eszközeként, a világ életéért. Ezt a szentek mélyen átélték, s néhányuknak az életébe is került. Szent István, az Egyház első mártírja percekkel a halála előtt felkiáltott: „Uram Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!.” (ApCsel 7:59)

 

Az elmélkedés PDF formában is letölthető:  A Megváltó hét szava