Szűk egy hónapja tértünk haza Rio de Janeiróból 12  fős missziós csapatunkkal, és emiatt tartozunk is egy rövid kis beszámolóval.

Utazásunk fő apropója a korábbi írásban (itt olvashatod) már elemzett Ifjúsági Világ Találkozó (IVT- portugál rövidítése: JMJ) volt, de az IVT-ről magáról egy másik írásban szeretnénk beszámolni. Ebben az írásban a Világtalálkozót megelőző, a favellában eltöltött két hetünkről szeretnék beszámolni, hiszen talán az a két hét volt az, amely miatt mostantól már más szemmel nézünk a világra.

Amint leszálltunk a repülőről egy taxi kisbusszal rögvest a szálláshelyünkre vitt, többnyire külvárosi utakon. Amint az autóútra értünk megcsapott minket egy kellemetlen szag, ami sokáig nem múlt el, valamint azt vettünk észre, hogy mindenki rohan, a 3 sávos gyorsforgalmi sávjai között pedig szegény árusok kalapot árulnak nem törődve azzal, hogy időnként 110-el robognak el mellettük az autók. A város belseje felé haladva messziről már megláttuk a Krisztus szobrot kivilágítva a sötétben (este 6kor érkeztünk, de ott akkor már sötét volt, hiszen a Föld másik felén van Brazília, ahol éppen tél volt. Az átlaghőmérséklet 22-25° volt.) majd a frissen átadott Maracana stadiont vehettük észre, amely korábban a világ legnagyobb stadionja volt.(Egy brazil bajnoki mérkőzésre sikerült is bejutnunk. A szurkolók hihetetlen nyugodtak és fegyelmezettek voltak.)

Ami nagyon érdekes volt még elsőre, hogy az emberek az utcán sütögettek és tévéztek, tehát egy erős zsír és olajszagot is lehetett érezni. És be kell, hogy valljam, hogy elsőre, így a sötétben nagyon ijesztőek voltak a brazil emberek, hiszen legtöbbjük nagyon szegény színes bőrű. Amint a favellába (szegénynegyedbe) érkeztünk rengeteg szeméttel találkoztunk. Mindenhol szemét volt, a csatornák túltömítve voltak, ezért folyt ki belőlük a szennyvíz az utcára, ahol gyerekek és tyúkok egyaránt szaladgáltak az száguldozó autókkal nem törődve. Zebrával alig találkoztunk. Páran kicsit tartottunk is, hogy meg ne álljon a kisbusz, mert a piros lámpánál kipakolják a csomagtartót… Sok volt a sikátor, mindenhol vezetékek 180 cm magasságában, és egyetlen ház sincs befejezve. Tehát nagyon nyomasztó volt az első benyomás és nagyon fáradtak is voltunk a hosszú út miatt. Amint megállt a kisbusz még jobban megijedtem és ki sem akartam szállni, mert annyira ellenszenves emberek voltak az utcán, és annyira más világnak tűnt a favella. De természetesen kiszálltunk, és egy kis kápolnában egy nagyon vidám közösség fogadott minket, egy szerény „svédasztallal”. A rövid étkezés után megmutatták nekünk a szállásunkat. Két csoportra oszlottunk, én a nagyobb csoportban voltam. A mi szállásunk belülről be volt fejezve, de egyetlen bútor sem volt a lakásban, tehát a kövön aludtunk. Ami érdekes volt, hogy láttuk, hogy be van csukva az ablak, de mégis beszűrődik a zaj. Aztán továbbhúztam a függönyt, és láttam, hogy a másik ablaknak csak a helye van meg, üveg nincs benne.

De a legkülönlegesebb talán az, hogy a favella lakosai egész nap a szó szoros értelmében üvöltetik a zenét, egészen hajnali 5-ig, és miután a zene leáll üvöltöznek és csörömpölnek. A póznákra rádiók vannak szerelve, az autók fel vannak turbózva erős hangszórókkal, mély ládákkal, hogy mindenki őket hallgassa, és nem érdekli őket, hogy a szomszédban kis csecsemő vagy beteg van-e. (Az idős korosztályt nem véletlenül hagytam ki, mert gyakorlatilag nem találkoztunk idős emberekkel. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány őszülő hajú emberrel találkoztunk.) Ezt nagyon nehéz volt eleinte megszokni, hiszen egy perc csend sem volt.  Aztán megmutatták nekünk azt az ifjúsági központot ahol dolgoznunk kellett és megismerkedtünk a helyi fiatalokkal is. Eléggé feltűnő jelenségek voltunk, hiszen máshogyan öltözködtünk, beszéltünk, mint ők, és kicsit talán a külsőnk (pl. szőkeség, bőrszín) is elütött tőlük, bár ott is sokféle bőrszín fedezhető fel. Már messziről mindenki tudta, hogy mi vagyunk a magyarok, be is kerültünk a helyi újságba.

A miséken volt alkalmam magyarul énekelni és a misék végén dicsőíteni, ami a 22 évem alatt az egyik legcsodálatosabb élményem volt, és az ottlétünk végére a helyiek már akcentus nélkül énekelték vissza a magyar énekeket. Hihetetlen volt az a vidámság és szeretet, amivel minket a helyiek fogadtak. Egy európainak ez nagyon fura érzés volt és ezért nehéz is szavakba önteni. Mindenki ölelgetett mindenkit, és mindenki csak jót mondott a másikról, elfogadták a másikat a hibáival együtt, egyszerűen olyanok voltak a helyiek, mint amilyenek az angyalok lehetnek. A misék végén hosszasan táncoltunk a szent énekekre, a miséken tapsoltak, elképesztő volt. Néhányan végig velünk voltak, bármerre is jártunk, kerüljön nekik az bármibe. Nagyon nehéz volt otthagyni őket, azzal a tudattal, hogy valószínűleg már sosem találkozunk velük. A 2 hétre már teljesen megszoktuk a favellát, már bátran mozogtunk akár egyedül is. A munkával jól haladtunk és sikerült is befejeznünk, amit akartunk. Az ifjúsági központ szép lett.

Ami még érdekes, hogy valamennyi ház aljában van valamilyen üzlet, és körülbelül minden harmadik üzlet egy fodrászat, és mindegyik fodrászatban vannak kuncsaftok. Minden negyedik épület meg valamilyen egyháznak az istentiszteleti helye. Érdekes, hogy az árak nem olcsóbbak, mint itthon még a favellában sem, a belvárosról meg ne is beszéljünk. Érdekesek voltak a helyi ételek, nagyon sok rablóhúst ettünk, (szerencsére bírta a gyomrunk is) sok helyi család hívott meg minket ebédre vagy vacsorára, és ilyenkor tényleg mindenüket odaadták.

És mivel Brazília a Föld másik felén van, ezért a víz is a másik irányba folyik le, és a Hold, amikor csak egy részét látjuk, akkor nem oldalt áll, hanem fekszik.

A belváros meg alighanem a világ legszebb városa. Képeken meg lehet mutatni, de visszaadni egyetlen kép vagy videó sem tudja azt a látványt és élményt, amit ott láttunk. Elképesztő, hogy a Jóisten milyen hatalmas és milyen csodás az ő műve.

Ez a 3 hét tényleg egy életre szóló élmény volt, amiből még évekig tudunk meríteni. Láttunk igazi szegénységet és igazi szegénységben hatalmas nagy hitet, szeretetet és boldogságot. Ebből az is látszik, hogy a pénz tényleg nem boldogít.

Pulay Vince