Misszió Ipolyvarbón

Nem fogott el semmilyen különös érzés, amikor meghallottam, hogy ebben az évben is lesz misszió Ipolyvarbón, pedig már a tavalyi is életem egyik legjobb élménye volt. Mégsem voltam izgatott, más dolgokkal foglalkoztam. Ahogyan azonban közeledett június vége úgy lettem én is egyre izgatottam a misszióval kapcsolatban. Az indulás előtti héten már csak az volt a kérdés hogy átmegyek-e az alkotmányjog vizsgán. A vizsga előtti nap éjszaka sokáig tanultam, akkor megígértem, hogyha sikerül a vizsgám, akkor nem foglalkozom a javítóvizsgáimmal, hanem megyek missziózni. Négyes lett.

Így jutottam el ebben az évben Ipolyvarbóra, ugyanahhoz a családhoz, akik tavaly is nagy szeretettel fogadtak. Kíváncsi voltam mit fogunk dolgozni: Focipályát építünk? Kerítést festünk? Segítünk a helyieknek a kertben? Egyik sem! Nem fizikai munkát, hanem lelki munkát végeztünk.

Megérkeztünk ebbe a háromszáz fős faluba és a helyiek életét pezsdítettük fel. Megmutattuk, hogy van remény a fiatalokban, a magyarokban, a katolikusokban. Ezt azzal értünk el, hogy színesebbnél-színesebb programokkal szórakoztattuk a helyieket. Reggel a gyerekeket hívtuk játszani, míg este a kamaszokat vártuk a tábortűzhöz.

Napközben pedig mindig más és más volt a program. Egyik nap Pulay Vince és Kamocsai András adtak felejthetetlen dicsőítő koncertet. Másik nap Megasztár keretében mutathatták meg a helyiek és missziósok tehetségüket. A legnagyobb eredmény mégis az, hogy mindkét alkalommal, minden korosztályból rengetegen ültek a közönségben és, hogy programok szerves része volt maga a közönség is.

Természetesen most is volt focimeccs, amit a fél falu szeme láttára nyertünk meg 2-0-ra. Ritka alkalmak egyike, amikor a missziósok kegyetlenek tudnak lenni.

Más volt ez a misszió, más, mint a tavalyi. Tavaly kerítést építettünk. Annak ellenére, hogy most gyakorlatilag két órát töltöttünk úgy, hogy gereblye volt a kezünkben, kijelenthetjük, hogy egy munkamisszión voltunk. Nagy feladat volt ekkora közönséget megszólítani, különösen nagy felelősség volt rajtunk és a szervezőkön. De a feladatot megoldottuk.

Azért mentem Ipolyvarbóra, mert úgy éreztem, hogy mennem KELL. Nem más mondta, nem volt külső kényszer. Belülről éreztem, hogy nekem ide vissza kell mennem. Ami a missziósok és az Ipolyvarbóiak között történik az egy élő csoda számomra. Szimbiózisban élünk egymással, mi kellünk nekik és nekünk is kellenek ők. Mindig úgy jövök haza, hogy adtam valamit és mégis sokkal többel tértem haza. Köszönöm, hogy részt vehettem ezen a misszión.

Darabos Ádám

A misszióról készült egy képes beszámoló az Ipolyavrbói Egyházközség blogjában is, amely itt olvasható.