Apa nélkül

Válságban van az emberekben az apa-kép. Már szüleink generációjában is előfordultak szétesett családok, de az 50 év alattiak között ez annyira megszokott jelenséggé vált, hogy meg sem ütközünk rajta. A mai tizenévesek osztályaiban már csak kisebbségben találunk ép családú gyerekeket.

És ha szétesik a család, többnyire az apu megy el. A gyerekek jó esetben bent maradnak a fészekben, az édesanyjukkal. Apa nélkül.

Legtöbbünk már elgondolkozott ennek következményein: azon, hogy a gyerekeknek nincs mintájuk egy igazi családról és annak problémamegoldásairól. Hogy az apaminta nélkül felnövő fiúknak maguknak kell majd kitalálni, hogyan viselkedjenek mint férj és apa – és ez a kitalálás számtalan fájó hibán fog keresztül vezetni… Ha egyszer Isten szemével láthatnánk, hogy társadalmunk szenvedéseinek mekkora részét képezi a feleségét megcsaló, a gyerekeit cserbenhagyó apa, talán meglepődnénk. Cserbenhagyásos gázolások.

De nem pusztán erről szeretnék beszélni. Hanem egy rendről, egy pár évtizede alapított szép reményű, fiatal és dinamikus rendről: a Krisztus Légiója Papi Kongregációról.

Akinek fájnak ennek a fiatal rendnek a sikerei, szeretik azzal támadni őket, hogy alapítójukról, Marciel Maciel atyáról kiderült: méltatlannak bizonyult az Anyaszentegyház bizalmára. Ellenfeleik gyakran támadják őket azzal, hogy mindnyájukra alapítójuk bűneinek bélyegét égetik rá.

Pedig ez a rend olyan ragyogó pályára állt rá, mint Assisi Ferenc idejében a ferencesek. Katonákat akart adni az Egyháznak: szentéletű papokat. Iskolákat alapított a szegény gyerekek számára, hogy számukra is elérhetővé tegye a minőségi szellemi és lelki életet, és ezáltal gyógyítsa az ateistává váló világ okozta sebeket bennük, és képessé tegye őket hazájuk magasabb szintű szolgálatára, amit családjuk erejéből nem érhettek volna el. Évente százával szentelik pappá a Krisztus Légiója papjait. Melyik rend mondhatja ezt el magáról?

Aztán egy szép napon a gyönyörű víziók és a profi megvalósítás öröméből fájdalmasan kellett felocsúdni. Kiderült az alapító atya kettős élete.

Akár egy mai család története. Teljesen XXI. századi…

Sokan elhagyták a Krisztus Légióját, sok fiatal pap elképesztő krízist élt és él ma is át. Hiszen az életüket tették rá, cölibátust fogadtak. És azt kell mondanom, akinek hivatása az alapító személyén nyugodott: el is ment. Meg lehet érteni. Erre a rendre már nem lehet olyan büszkének lenni, mint a botrány kirobbanása előtt. „Árvák lettünk” – mondta halkan Fejéregyházi Tamás atya. Szinte még önmaguk előtt sem beszélték ki a traumát, némán magukba zárták, tűrve a világ és néha az Egyház felől érkező lesajnáló megjegyzéseket.

Mégis, sokan maradtak. Akik komolyan vették azt, hogy Krisztusért öltöztek be a Lélek fegyverzetébe, és nem emberek miatt. A budaörsi házban élő spanyol Carlos atya így mesélt erről: „Én egyszer kimondtam Istennek az igent a hivatásomra, és ez éppolyan, mint kimondani egy nőnek a házasságkötéskor az igent. Jöhet bármilyen nagy probléma, többé nem kérdőjelezem meg az egyszer kimondott igen-emet, nem is gondolkozom rajta. Hanem nekiállok a probléma megoldásának.”

Ezek a fiatal papok ugyanolyan traumán estek át, mint a kamaszfiú, akinek az apjáról kiderül, hogy többé nem lehet támaszkodni rá. Nem lehet erőt meríteni belőle. Nem lehet büszkének lenni rá. Osztoznak sokunk személyes sorsában.

Viszont ott él bennük az igazi Atya képe, mely tökéletes tisztaságában abban a názáreti Jézusban látható meg, aki hű maradt hitéhez a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ő mindnyájunk igazi támasza és példaképe a keserű csalódásoktól átszőtt 21. században is.

Ezek a fiatal papok hűek maradtak először kimondott igenjükhöz a szégyen és a csalódás ellenére. Mi rájuk lehetünk nagyon büszkék. Isten tud írni a görbe vonalakon. 2011. szeptemberben megnyitotta kapuit a Szent Benedek Iskolaközpont, és a szülők nagy számban tették le mellette a voksukat. 2011. december 13-án pedig a Kongregáció kötelékében szentelték pappá Fejéregyházi Tamás atyát. Mondjunk el érte egy hálaimát, és a meghurcolt Krisztus (Légiójá-)nak nemes kitartásáért. Ámen!

Kovács Ariel
Forrás: www.metropolita.hu