„Amíg Isten nem mond „nem”-et…”, avagy Justin diakónus testvér hivatástörténete

Szeretettel adjuk közre a május 4-én légiós pappá szentelendő Justin Prigge diakónus testvér tanúságtételét arról, hogy miként vezette őt Isten a papi hivatás felé és amerikai származásúként a világ másik végére, Magyarországra.

Imádkozzunk érte mindannyian!

Amíg Isten nem mond „nem”-et

Ahelyett, hogy  a felhőkre írva keresnéd a mennyei üzenetet, vagy egy fizikailag hallható misztikus hangot várnál, hogy megmondja, mi Isten terve az életeddel, tekints inkább azokra az ajándékokra, amiket Istentől kaptál, tűzd ki a lehetséges legmagasabb célt, amire képes vagy, és haladj előre ezen az úton mindaddig, míg Isten nem mond „nem”-et rá.

Ha a 2000. évben Washington államban éltél volna, Prune Hill közelében, jó eséllyel találkozhattál volna egy magas, szőke fiúval, aki becsönget hozzád, és igyekszik rábeszélni a helyi újság előfizetésére,  elmagyarázza neked, hogy meg szeretné nyerni a legtöbb előfizetőt toborzó újságosfiúknak kiírt versenyt – nem azért, hogy egy újabb elektronikus játékot vásároljon magának, hanem, hogy eljuthasson egy római zarándokútra. (És egy mosollyal mellékesen azt is megjegyzi, hogy a füvet is szívesen levágja a kertedben, ha szeretnéd.)

A hivatásom története azonban még ennél a képzeletbeli találkozásnál is korábban kezdődött az USA messzi, déli vidékén…

A texasi gyermekkor és a kegyelem kiáradása

1987 novemberében születtem Texas államban, majd hamarosan a legidősebb fivére lettem három sűrűn érkező testvérkémnek. Édesanyám katolikus nevelést kapott, de kisgyermekkoromban még nem volt elmélyült vallásgyakorló, bár minden vasárnap jártunk szentmisére. 11 éves voltam, amikor édesanyám rákban megbetegedett. A betegséggel és a kezelések mellékhatásaival való küzdelem az Istennek való teljes odaadottságot  érlelte ki benne. Ekkor ismerte fel, milyen határtalanul sok ajándékkal halmoz el bennünket Isten a katolikus hit misztériumán keresztül. Édesanyám mély hitét megtapasztalva édesapám is azonnal követte őt ezen az úton: elmélyítette hitét, és hivatalosan is belépett a Katolius Egyházba, bár 10 éven keresztül, eddig is járt velünk a szentmisékre. Regnum Christi-s barátaink ebben az évben nyitottak egy katolikus magániskolát, amelybe szüleim engem és testvéreimet is beírattak, ahol megkezdődött hitbeli nevelésünk.

Visszatekintve erre az időszakra,  családunk Isten hatalmas erejű gondviselését tapasztalta meg. Éppen akkor, amikor édesanyám és édesapám mély megtérést éltek meg,  és mi katolikus iskolába kerültünk, vezetett bennünket a Krisztus Légiója szerzeteseihez és a Regnum Christi Mozgalom megszentelt életet élő női  tagjaihoz. Egész családunkban lángolt az Isten iránti szeretet és odaadás, de nem tudtuk, milyen módon élhetjük ezt meg. És éppen ekkor a légiós atyákon és a Regnum Christi Mozgalmon keresztül megkaptunk minden szükséges segítséget, közösséget és útmutatást ahhoz, hogy miként növekedjünk tovább megújult hitünkben! Ez a kapcsolat végül kulcsfontosságúvá vált a hivatásom kialakulásának folyamatában.

Az „Örök Város” új jelentést ad mindennek

Ebben az időszakban a korombeli átlagos fiúk életét éltem: rengeteget sportoltam és még több videójátékot játszottam, nyaranként pedig újságkihordással és fűnyírással gyűjtöttem zsebpénzt. Egy napon édesanyám egy marék szórólappal tért haza a Regnum Christi Mozgalom kongresszusáról. Az egyiken egy fiúknak szervezett zarándokutat hirdettek, melyet a légiós atyák vezettek Rómába, a 2000. évi Jubileumi Év Szent Kapujának bezárására szervezett ünnepségre. Mivel ez a zarándoklat olcsóbb volt, mint az iskolám által meghirdetett, amire nyáron a zsebpénzt gyűjtöttem, e mellett döntöttem.

Végül ez az út nagy jelentőségűvé vált számomra, és a lelki fordulópontot jelentette az életemben. Utunk során sok templomot és bazilikát is meglátogattunk, és szentmiséken vettünk részt. Az egyik emlékezetes napon éppen a lenyugvó nap sugarai adták a festői hátteret annak a meghitt hangulatú bazilikának, ahová betértünk az esti szentmisére.  A templom félhomályos és misztikus volt, csak a főoltár volt kivilágítva. A sötétkék mozaik, amely az oltár mögött lévő falat teljesen beborította, még erőteljesebbé tette a rám gyakorolt mély érzelmi hatást. A prédikáció kezdetén az atya először hosszas hatásszünetet tartott, majd átéléssel belekiáltotta a mikrofonba: „ÖRÖKKÉVALÓSÁG!” Egyszer, kétszer, háromszor: „ÖRÖKKÉVALÓSÁG!” A szavak hosszasan visszhangoztak a bazilika ódon falai között, de nem csak ott, hanem még hosszasabban a lelkemben. Az élmény annyira megérintett, hogy  a homília további részére már egyáltalán nem voltam képes figyelni. Isten azon az estén elültetett egy magot a szívembe ezen az egy szón keresztül, amit akkor, ott annyira mélyen átéreztem.  Nem tudhattam még pontosan, mit is jelent mindez, de hat hónappal később Isten ezt is megmutatta.

Előre, mindaddig, míg Isten nem mond rá „nem”-et

A katolikus magániskola utolsó évfolyamát jártam ebben az évben, így a következő tanévtől gimnáziumot kellett keresnünk. Szüleimmel tanácstalanok voltunk, mert nem sikerült megfelelő katolikus iskolát találnunk. Éppen ekkor egy légiós pap barátunkat vendégeltük meg vacsorára. Kedveltem őt, mert bár elegáns öltönyt viselt, mégis egy mozdulattal ledobta magáról, hogy együtt ugráljon velünk a kerti trambulinon, és a beszéde is mindig annyira közvetlen volt. Egyszer meg is jegyeztem édesanyámnak, hogy ha valaha is pap lennék (amire ugyan nem éreztem határozott hívást), akkor olyan pap szeretnék lenni, mint ő. Vacsora után az atya megkérdezte, nem lenne-e kedvem részt venni azon a nyári táboron, amit a „Szeplőtelen Fogantatás” Apostoli Iskola szervez New Hampshire-ben.  Ez az iskola a Krisztus Légiója Kongregáció bentlakásos hivatástisztázó kisszemináriuma olyan fiúk számára, akik nyitottak a papi hivatásra. A nyári tábor programja – sportolás naponta kétszer, hegymászó túrák hetente kétszer és semmi házi feladat – nagyon vonzónak hangzott, úgyhogy igent mondtam rá. A tábor valóban olyan lenyűgöző volt, amilyennek hirdették. Tetszettek a programok, sok új barátot szereztem, és úgy éreztem, közelebb kerültem Istenhez. Az egy hónapos tábor utolsó hetében elérkezett az ideje annak, hogy meghozzuk a döntést: szeretnénk-e a következő tanévben a kiszeminárium tanulói lenni. Én pedig teljesen tanácstalan voltam. Bár nagy élményt jelentett számomra ez a nyári tábor, nem éreztem semmilyen határozott jelet Istentől, hogy mi az Ő akarata.  Valami egészen kézzelfogható útmutatást vártam, olyasmit, hogy szavakat lássak az égen vagy hallható hangon kapjak tanácsot. Elmondtam ezt a papnak, aki segített nekünk a  táborban, és olyan választ adott, amit soha nem fogok elfelejteni: „Ahhoz, hogy felismerd Isten tervét az életeddel, és megtedd az első lépéseket, nem kell csodákat kérned vagy kézzelfogható jeleket tapasztalnod. Vedd számba azokat a talentumokat, amelyekkel Isten megáldott téged. Ő megadta neked neked a szükséges adottságokat ahhoz, hogy követni tudjad Isten legmagasabb hívását. Az orvosok feladata, hogy megmentsék az emberek életét ezen a földön, a papok hivatása pedig, hogy megmentsék az emberek lelkét az örökkévalóságra. Ha képes vagy rá, tegyél olyan dolgot, ami az örökkévalóságot szolgálja! Add meg Istennek az esélyt: tedd meg az első lépést, majd folytasd mindaddig, amíg Isten nem mond rá nemet.”

Az örökkévalóság Rómában elültetett csírája kezdett szárba szökkenni…

Az ország másik végében 13 évesen, és a világ másik végén 16 évesen

13 évesen tehát beléptem a kisszemináriumba. Hálás vagyok szüleimnek, akik 100%-ban támogattak elhatározásomban, annak ellenére, hogy ez azt jelentette, hogy messzire kerültem tőlük. Mindig ezt mondták: „Kik vagyunk mi, hogy nemet mondjunk, amikor te annyira készséges vagy arra, hogy igent mondjál.” Bár nagyon hiányoztam nekik, és emiatt gyakran szomorúak voltak, Isten az általam hagyott űrt minden képzeletet felülmúlóan kitöltötte a szívükben. „Leírhatatlan” kegyelmekkel ajándékozta meg őket. Néhány hónap múlva  édesapám új állást kapott Idahoban, így végre kiköltözhettek a városból, amire oly régóta vágytak, ráadásul közel kerültek édesanyám családjához is. Istennek adott fiuk helyett pedig egy másik gyermeket kaptak: 10 év szünet után megérkezett családunkba a legkisebb húgom! Visszatekintve erre az időre, lenyűgöző, hogy Isten mennyire felülmúlhatatlan nagylelkűségben! (Valóban százszorosat ad!)

A „Szeplőtelen Fogantatás” kisszemináriumban töltött 3 év alatt hivatásomban egyre jobban megerősödtem. Az ott töltött utolsó évem óta elmondhatom, hogy megkaptam azt a kegyelmet, hogy soha nem kételkedtem abban, hogy Isten papnak hív. Amikor 16 évesen befejeztem a kisszemináriumot, tudatnom kellett egy fontos dolgot a szüleimmel telefonon. Mivel senki nem volt otthon, csak egy üzenetet tudtam hagyni nekik: „Tudnátok küldeni nekem egy FedEx csomagot … Németországba?”

A németországi Bad Münstereifelbe kerültem 2 éves noviciátus képzésre, melyet spanyolországi majd olaszországi tanulmányok követtek –  Rómában, a Szentatyához közel, az Egyház szívében. Itt szereztem meg a BSc fokozatot filozófiából. Ezután tanulmányaimat szüneteltetve gyakorlati munkát kaptam: hazakerülvén az Indiana államban lévő „Szent Szív” Apostoli Iskolában (kisszemináriumban) szolgáltam. Nagy örömmel adtam vissza a fiúknak azt a sok lelki ajándékot, amit magam kaptam a kisszeminárumban ennyi idős koromban. 2013-ban visszatértem Rómába, hogy megszerezzem a filozófiai tudományok MSc fokozatát, valamint letettem az örökfogadalmat 2015. augusztus 20-án. Ezt követően elvégeztem a teológiai tanulmányok Bsc fokozatát, és 2018. július 7-én diakónussá szenteltek. Ekkor kaptam meg első apostoli küldetésemet, amely egy újabb különös telefonhívást jelentett a szülői házba… Először csak óvatos célzásokkal igyekeztem szüleimet felkészíteni, úgymint: „egy új nyelvet kellene majd megtanulnom” (a négy mellé, amit már beszélek); „az északi félgömbön fogok szolgálni”; „egy olyan méretű országban, mint Indiana állam”, majd végül, amikor sikerült Skype-on beszélnünk, elmondtam nekik, hogy Budapestre, Magyarországra helyeznek, a Regnum Christi Szent II. János Pál Iskolaközpontjába. Örülök, hogy Magyarországon tudom az Egyházat szolgálni a Regnum Christi Mozgalmon keresztül, és remélem, hogy hosszú távú, gyümölcsöző apostolkodással járulok majd hozzá Isten művéhez – természetesen, miután megfelelő szinten sikerül elsajátítanom ezt a szép kihívást jelentő magyar nyelvet!

Híd akarok lenni Isten és az emberek között. Aki beszél nekik Istenről, meghívja őket arra, hogy megismerjék Őt, és megmutatja nekik Isten szeretetét. És mint pap, szó szerint is Istent adhatom nekik az Eucharisztiában, őket pedig Istennek. Azért akarok pap lenni, hogy az örökkévaló értékeket építsem, és másoknak is segítsek ebben.

Röviden: mindig csak azt mondtam Istennek, hogy mindaddig hűségesen követem Őt, ameddig azt nem mondja, hogy „nem”. És Isten sohasem mondott nemet.

Névjegy:

Justin Priegge, LC

Született: 1987 novemberében, Fort Worthban, USA, Texas állam

2001-ben belépett a „Szeplőtelen Fogantatás” Apoostoli Iskolába (USA, New Hampshire)

2004. szeptember 4-én kezdte meg noviciátusát Bad Münstereifelben, Németországban

Klasszikus humán tárgyak: Salamanca, Spanyolország

Filozófia BSc: Róma, Olaszország

3 éves apostoli gyakorlat: „Szent Szív” Apostoli Iskola,  Rolling Prairie, Indiana állam, USA

2015. augusztus 20-án: Örökfogadalom

Regina Apostolorum Pápai Egyetem, Róma: Filozófia Msc és Teológia BSc végzettség megszerzése.

Római tanulmányai közben irodai feladatokat lát el a Krisztus Légiója Kongregáció Általános Vezetőségében.

2018. július 7-én diakónussá szentelik.

Jelenleg Budapesten szolgál.

Képek:

1. A texasi kisfiú, 1992 körül
2. Elsőáldozás, 1996 tavasza
3. A kisszemináriumba való belépés előtt Washingtonban, 2001
4. A kisszeminárium tanulója, New Hampshire; családjával bérmálkozásakor, 2002
5. Testvéreivel Németországban, 2006
6. Családjával a diakónusszentelésen, 2018
7. Diakónusként 2019-ben