Ne ítélj!

2019. április 7. Nagyböjt ötödik vasárnapja
P. Robert Presutti LC 

Jn 8; 1-11
Jézus kiment az Olajfák hegyére, majd kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köré sereglett, s ő leült és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: “Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: “Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: “Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?” “Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: “Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”

Bevezető ima: Uram, imádlak téged és köszönöm ezt a lehetőséget, hogy veled lehetek. Kész vagyok meghallani és befogadni a világodat. Hiszek benned és a jóságodban. Bízom a kegyelmedben. Tisztítsd meg szívemet, hogy jobban szerethesselek!

Kérés: Jézusom, segíts, hogy megtapasztaljam irgalmadat, és mások felé közvetítsem azt!

Az alázat megbocsátáshoz vezet. A törvény az asszony kivégzését kívánta, és a farizeusok éppen érvényt akartak szerezni ennek. A házasságtörő nőnek a példája drámaian mutatja be azt, amit mindannyian kevésbé drámai módon élünk meg az életünkben. Mindannyian hajlamosak vagyunk a bűnre, és végül mindannyian bűnössé válunk. Ami pedig még rosszabb, hogy amikor tudatára ébredünk a bűnünknek, a saját farizeusi magatartásunk elfeledkezik a bűnbocsánat lehetőségéről, miközben másokban a hibákat keresi. Magunkat és másokat kövezünk meg ahelyett, hogy Krisztushoz fordulnánk. Itt az igazság pillanata: vagy elfogadjuk a bűnbocsánat egyetlen forrását, Krisztust, vagy bebástyázzuk magunkat önzésünk világába, abban reménykedve, hogy mindez csak egy rossz álom, melyből majd felébredünk. Egyedül az alázat vezet megbánáshoz – a saját és a mások bűneivel szembeni alázat.

Ő ismeri a szívünket. Krisztus segít megtalálni a válaszokat azzal, hogy megvilágosítja a lelkünket. Ő szembe megy a farizeusok felszínes, önbíráskodó magatartásával, és előhívja a lelkük legmélyén rejtező választ arra a kérdésre, amit képmutatóan feltesznek neki: „Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Krisztus hallgat. Megvárja, amíg haragjuk alábbhagy. A földre rajzol, időt hagyva a gondolkodásra, majd megadja azt a választ, amit egyedül Isten Fia adhat: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek” Krisztus szelíden megtanít bennünket, hogy a saját magunk és a mások bűneire adott felszínes és önbíráskodó reakcióinkat felváltsák az imádság, a szemlélődés és a tanulékony lelkület.

A bűnbánat szükségessége. A teljes tehetetlenség érzése a felvezetés Isten irgalmának a megtapasztalásához. Minél mélyebben átérezzük kicsinységünket, annál jobban megtapasztaljuk Krisztus irgalmát. Nincs édesebb érzés, mélyebb öröm, mint a Krisztus által adott feloldozás: „Én sem ítéllek el.” Legnagyobb bizonytalanságaink szertefoszlanak, amikor rájövünk, hogy a saját hiúságunk és büszkeségünk szelleme kísért. Rá kell ébrednünk Isten irgalmának a valóságára.

Beszélgetés Krisztussal: Uram, add, hogy bűnösségem és kicsinységem megértése az irgalmad megtalálására ösztönözzön. Csak Te állsz mellettem a szükség idején. Te vagy az egyetlen igaz barátom.

Elhatározás: Irgalmas és jóságos szívű leszek másokkal a mai napon. Krisztusba vetett bizalmam segítségével felülkerekedek saját bizonytalanságaimon.