Ég és föld között

Az ember élete úgy általánosan véve, de különösen a pap élete két valóság között bonyolódik le: az ég és föld között, a földi küldetés és a mennyei hívás, a test és a lélek között. Visszagondolva a rövid múltamra az a kép ragadja meg a legjobban képzeletemet, hogy az ég és a föld között himbálózva született meg az én hivatásom.

1980. március 3-án születtem az erdélyi Balánbánya városában. Az iskola első nyolc évét ugyanabban a városban végeztem el. Utána felvettek a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceumi Szemináriumba. A szeminárium utolsó évében megismertem a Krisztus Légiója Kongregációt és a Regnum Christi Apostoli Mozgalmat. Még abban az évben beléptem a kongregációba. A jelöltségi programot és a noviciátust a németországi Bad Münstereifelben végeztem el. Az után a következő nevelési időszakokon mentem át: a humán tanulmányokat Salamanca-ban (Spanyolország), filozófia (Róma), gyakorlati évek (pasztorális munka): Németországban (két és fél év), Mexikó (nyolc hónap), Magyarország (egy év); ez után Rómában befejeztem a filozófiai tanulmányaimat és Thornwoodban (Egyesült Államok) elkezdtem a teológiai tanulmányokat, amelyeket Rómában fejeztem be. A diakónusszentelés után Magyarországra helyeztek, hogy segítsek az iskolánk tanulóinak pasztorációjában.

1986-ban, mikor az én testvérem kezdett ministrálni, engem is elfogott a ministráns-láz. Nem tudtam kivárni az elsőáldozási évemet, én már abban a pillanatban az oltárnál akartam szolgálni. Kívánságomnak édesanyám eleget akart tenni, s ezért előbb a plébánosunkkal beszélt, majd mikor hallotta az akkori szabályokat, ami szerint csak az lehet ministráns, aki elsőáldozó is volt, az akkori sekrestyéshez folyamodott. A sekrestyés néni ötletes megoldása az volt, hogy kezzek el neki segíteni a harangozásban, s majd, ha egy éven át hűségesen eljárogatok misére, akkor majd ő közben fog járni értem a plébános úrnál. Ez volt mindennek a kezdete.

Előbb csak az orgona mögötti ablakpárkányon álltam, s vártam, hogy mikor hallom a kulcsszót: „Most!”. Abban a pillanatban megragadtam a harangkötelet, s az ég és föld között fel s alá himbálóztam, míg a harang félreverve bele nem fáradt minket a levegőben fel s alá rángatni.

Mi történt időközben? Az egyéves sikeres harangozói inasságom után a papbácsi szemet húnyt a szabályok előtt, s megengedte, hogy az oltár körül én is ott lábatlankodjak egy kicsit. Akkor éppen hét éves voltam. Nem lehettem nagy hasznára a szentmisei szolgálatokban, de engem akkor az nem is érdekelt, inkább az hajszolt, hogy én is ott lehessek a nagyokkal együtt. Fogalmam sem volt arról, hogy a ministráns a szentmisében Jézusnak szolgál, de erre nem is volt szükség abban a pillanatban. Istennek megvannak a saját útjai.

Egy szép napon a sekrestyében jó hangosan beszélgettünk valami „fontos” dologról. A ministránsok ezen tárgyalásában a sekrestyés néni is részt vett. Szokásos direkt módú fogalmazásával megkérdezett minket, hogy ki akar pap lenni. Voltak is jelentkezők. Abból a csoportból hárman (velem együtt négyen) valóban azok is lettek. Még most is emlékszem, amint a sekrestyés néni odalépett a fogashoz, ahol én ültem és azt kérdezte: „Csabi, te nem akarsz pap lenni?”, mire én csak azt tudtam felelni, hogy „nem tudom”, ugyanis sosem gondoltam arra, hogy belőlem valaha is pap lehetne. „ …pedig belőled kinézem azt”, folytatta ő. – Ez volt a kegyelem pillanata, amikor a Jóisten először hívott meg engem a papi hivatásra egy ilyen egyszerű emberi eszköze által.

Az álmodozás, mint kapu a valóság felé

Attól a pillanattól kezdve kezdtem arról álmodozni, hogy milyen is lenne, ha egy szép napon én  is ott állnék az oltárnál miseruhában… majd később, mikor más nem volt jelen, akkor a miseruhát fel is próbáltam és szomorúan állapítottam meg, hogy még növekednem kell, ugyanis a palást a földet érte. Az idő hamar telt. Egyik évből a másikba ugrottunk, s a Jóisten minden pillanatot kihasznált arra, hogy a bennem elvetett hivatás magját előbb csiráztassa, majd ápolja. Nem is hiányzott a jó példa. Fábián Zoltán papbácsi kedvessége és a gyerekekhez, irántunk való közelsége a papi életet jó fénybe mutatta be nekem. Még mindig szívesen emlékezem vissza a sekrestyében megtartott hittanórákra, amelyek előtt sokszor kint az udvaron velünk együtt játszott, ugrándozott egy pár percet.

Az évek teltek, a régi komunista rendszer befejeződött és a hitnek sokkal nagyobb hely jutott a társadalmi körben. Így kezdődött el Pál Antal papbácsi ideje alatt  egy kis csoport a fiatalok, a tizenévesek számára. Előbb egy színdarabot adtunk elő mikulás előestéjén, majd egy kórust akartak elindítani, de ami Isten tervében nagyobb teret kapott az végül is egy „rózsafűzér csapat” volt, amelyet aztán Ferenczi Emese (Böjte Emese) vezetett. Ez volt a lelki életemnek az első jelentősebb fejlődési kora. Előbb otthon, majd néha Csíksomlyón kaptam lelki eledelt. Ebből az időből mégis az első háromnapos lelkigyakorlatra emlékezem a legjobban, amelyet Marosfőn, Ébner atya házában szerveztek meg. Ott a szép és jó programok között, volt egy olyan pillanat, amikor mindenki húzott magának egy szentírásidézetet. A többi balánbányai gyerekek (tizenévesek) mind valami szép idézetet kaptak. Az enyém amolyan figyelmeztető, kijavító hangú idézet volt: „Gyermekeim, ne szeressünk szóval és nyelvel, hanem tettel és igazsággal” (1 Jn 3:18). Ezért abban a pillanatban megsértődtem, a többiekre irigykedtem. Akkor még nem fogtam fel ennek a mondatnak a mély jelentését, de később nem csak lelkiéletemnek, hanem tanulmányaimnak is értelmet és mélységet adott, hiszen ebben áll keresztény életünknek gyakorlati feladata.

Másfél, két évvel később Emese által eljutottam a Háromkúti „Szeretet Városba” is, amelyet György Balázs papbácsi szervezett minden nyáron már a nyolcvanas évek közepétől kezdve. Ez volt az a közösség, amely által az évek folyamán nagyobb lelki támaszra találtam. Ha a hivatásomat a plébánia keretén belül fedeztem fel, akkor annak későbbi táplálását és fejlődését nagy részben a „Szeretet Városban” találtam meg. 1993 óta 1998-ig minden évben egy, két illetve három hetet töltöttem ott a nyaramból, s néha még a karácsonyi időből is jutott rá egy kevés. Ha így volt, akkor csak azért, mert valóban jól éreztem ott magam és tudtam, hogy Isten ott különös kegyelmekkel vár reám.

Utazásaim kezdete, illetve tanulmányaim folytatása

1994-ben történt még valami igen fontos az életemben. A templomi hirdetések után, édesanyám ismervén szándékomat, hogy egy szép napon pap szeretnék lenni, megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék-e Gyulafehérvárra, a Kisszemináriumba felvételezni, hogy ott folytassam tanulmányaimat. Nem kellett kétszer mondja, mert rögtön hajlottam rá. Így a következő négy tanévet Gyulafehérváron töltöttem el. Nagyon sok jó emlékem maradt meg abból az időszakból is. Sok jót tanultam ott, sokat láttam, de ami még fontosabb volt, az az ottani közösségi élet. Egy aránylag kis családból egy százszemélyes nagy családba csöppentem be. Sok mindent meg kellett tanulni: másokkal társalogni, dolgaimra vigyázni, a pénzt jól beosztani, stb. A közösségben  még is volt egy valaki, aki igazán sokat segített: Jézus. A bentlakásban  volt egy kápolnánk, ahová elég gyakran jártunk be, mindenki a lelki szügségei szerint. Az előljárók is sokmindenben hozzájárultak a nevelésünkhöz. Abban a korban nem vettük örömmel segítségüket, hiszen a fiatalok mindig önállóak akarnak lenni, de valóban fáradozásaiknak gyümölcseit még most is gyakran megtapasztalom.

A kisszeminárium 3-ik évében egyszer csak felmerült bennem a kérdés, hogy nem szeretnék-e szerzetes lenni, hiszen időközben megismertem néhány ferences és jezsuita atyát is. Végül úgy döntöttem, hogy jezsuita szeretnék lenni. Beszéltem egy jezsuita atyával, aki azt mondta, hogy a következő évben szívesen felvesznek, ha addig állhatatos maradok döntésemben, de végül is nem úgy lett.

Az igazi zarándoklat…

Istennek más tervei voltak számomra. Úgy, ahogy Izrael népét vezette az évszázadok során, úgy vezette lépteimet azon az úton, amelyet számomra öröktől fogva kigondolt: előbb egy katolikus családban, majd egy plébániai közösségben, lelkiségi kiscsoportokban és közösségekben, majd a kisszemináriumban. Itt azonban nem ért véget a vándorlásom, az igazi zarándoklatom csak ezután kezdődött, s még pedig egy igazán Istenre jellemző módon. Hogy is történt mindez?

Az utolsó líceumi évemben, az érettségi előtt levő utolsó születésnapomra édesanyám egy meglepetést tartogatott számomra: egy római zarándoklatot. Budapesti ismerősei közül valaki meghívott engem, hogy töltsem a nagyhetet Rómában, ahol majd megláthatom a Szentatyát, a Pápát is. Édesanyám akkor még nem sejthette, hogy milyen ajándékot ad számomra. Ez az út döntő jellegű volt számomra, hiszen ott ismertem  meg a Krisztus Légiója Papi Kongregációt („szerzetesrendet”). Még abban az éveben beléptem a szerzetesrendbe, s mondhatom, hogy az volt életem egyik legszerencsésebb lépése. Nem is lehetett volna sikertelen, hiszen a Jóisten vezette lépteimet. Ha a lelkiéletet addig úgy éltem, amilyen a kedvem volt, akkor attól a pillanattól kezdve ráébredtem arra, hogy Isten egy felelősséggel teljes választ vár el tőlem. Attól a pillanattól már én az Övé lettem és Ő az enyém. S ha a válaszom itt a földön töredékes is, tudom, hogy egy szép napon a mennyországban én is teljesen, hiba nélkül az Övé lehetek.

Amint említettem, az igazi vándorutam igazán csak a rendbe való belépésemkor kezdődött, hiszen fizikailag is azóta már több országban jártam és szolgálhattam neki. A két éves noviciátusomat Németországban végeztem, a Kölntől nem messze fekvő Bad Münstereifelben; onnan egy évre a spanyolországi Salamanca-ba kerültem, majd két évig filozófiát tanultam Rómában a „Ateneo Pontificio Regina Apostolorum”-on (Apostolok Királynéja Pápai Főiskola). Tanulmányaimat félbeszakítván, ahogy nálunk a rendben ez szokás, négy éves apostoli gyakorlatban volt részem, amelyből két és fél évet Bajorországban, nyolc hónapot Mexikó városban és egy kerek évet Budapesten töltöttem. Ezen évek végeztével visszatértem Rómába, hogy fejezzem be a hátra maradt két év filozófiai tanulmányomat, amelyet 2009 júliusában sikeresen be is fejeztem. Október elejétől elkezdtem tanulmányaimat a teológiai fakultáson ugyanazon egyetemnek amerikai intézményében, Thornwoodban (New York közelében). 2010 szeptemberében visszakerültem Rómába és befejeztem a teológiai tanulmányaimnak első szakszát. 2012 június 30-án szenteltek diakónussá és december 15-én Isten kegyelméből megkaptam a papság kenetét is.

CsabaLC2Életemnek ezen utóbbi periódusa már tizennégy éve kezdődött el, de sosem éreztem azt hosszúnak, hiszen folytonosan megtapasztaltam a Jóisten jelenlétét az életemben. Ő tanította meg számomra igazán az élet értelmét, hogy a boldogságomat nem a földi javakban kell keresnem, hanem Nála és hogy akkor valósítom meg igazán magam, ha másokért élek, s az Ő szeretetét továbbítom az emberek számára. Ez egy igazán izgalmas és kihívó feladat, amelynek gyümölcse nem esik messze fájától, hiszen életemben bőséges Istennek a kegyeleme. Amíg Jézus a szőlőtő, s mi a szőlővessző, addig a termésünk inkább az Övé, mint a miénk, de mi is épp úgy örvendünk a gyümölcsöknek, mint Jézus.

Feladat és kegyelem, föld és ég…életemnek ezen két pólusa mindig is jelen volt, van és lesz. Először gyermeki szinten, a harangkötélen hintázva, aztán pedig a megbízatás, a feladatok, a földi tevékenységek, illetve Isten jelenléte és kegyelme között egyensúlyozva járom Isten útját addig, amíg ez a két út teljesen egybe nem fonódik már itt a földön és majd még tökéletesebben a mennyországban, ahová mindannyian egymást támogatva igyekszünk. Meg vagyok győződve ugyanis, hogy hivatásomat, kitartásomat és hűségemet sokak imáinak köszönhetem. Sokan, ha rejtett módon is, de a hivatásokért imádkozva hozzájárulnak Isten országának növekedéséhez.

Csaba atya szentelésén készült képek itt tekinthetők meg.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!