A szeretet sokszor egész váratlanul, egészen drámai erővel tör be az ember életébe. Bár az én esetemben ez egy kicsit másként alakult. Hosszú idő telt el, amíg fel bírtam fogni – ha csak töredékét is – ennek a titoknak, és elismerni az Isten számomra eltervezett személyes ajándékát.  Nem lettem egyik napról a másikra új ember. De tudom, hogy nap mint nap a Szentlélek formálja életemet, Jézus maga vezet az úton,  hogy majd a pappá szentelés napján, ha Ő is úgy akarja, „másik Krisztussá” (alter Christus) válhassak.

Gyerekkor, iskola

Bakonyszentlászlóról származom. Egyszerű, hívő családba születtem: édesapám ugyan evangélikus, de a família tagjaival együtt járt a katolikus szentmisére. Otthon a hit mellett a munka megbecsülését is megtapasztalhattam. Egy húgom van, aki Pécselyre ment férjhez, és két tüneményes kisgyerek édesanyja. A falusi általános iskola után Kecskeméten végeztem el a Piarista Gimnáziumot (1994-1998), de soha nem fordult meg a fejemben a papi hivatás gondolata – mindaddig, amíg meg nem ismerkedtem a Krisztus Légiója Kongregációval. Nagy hatást tett rám a szerzetesrend első Magyarországon tevékenykedő tagja, az ír Michael Duffy atya. Ő ismertette meg velem a Mexikóban alapított missziós rendet és karizmáját. Akkoriban a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának hallgatója voltam. 1999-ben csatlakoztam a rend köré laikusokból szerveződött lelkiségi mozgalomhoz, a Regnum Christi-hez. A Regnum Christi Apostoli Mozgalom tagjaként két évet fölajánlottam az egyháznak, és velük dolgoztam – elsősorban a fiatalok különböző korosztályainak szóló sport- és kultúrprogramokat, lelki napokat, táborokat szervezve.

 foci_balint

Isten hívása

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.”(Mk 16, 15)

 Két mozzanatot szeretnék kiemelni a hivatásom megtalálása, felismerése kapcsán. A missziók során érlelődött meg bennem a hivatás gondolata.  Hétvégente fiatalokkal elmentünk falvakba, városokba. Többször jártunk a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján is. Iskolákban, öregotthonokban beszélgetéseket szerveztünk, házról házra jártunk, imádkoztunk, így próbáltuk a felnőtteket és a gyerekeket Jézushoz vezetni, mai szóval „újraevangelizálni”. Az apostolok is így kezdték, ezért mi is ezt az utat próbáltuk járni a légiós atyák vezetésével. Adni szerettünk volna, megosztani hitünket, de sokkal többet kaptunk!  Karitatív tevékenységként több alkalommal tartós élelmiszereket gyűjtöttünk a Kiló Akció keretében Budapesten, amiket nagycsaládosoknak és árvaházaknak adományoztunk. Tetszett ez az „életstílus”, de éreztem, hogy a Jóisten többet kér tőlem, nemcsak a szabadidőmet vagy egy-egy hétvégét.

 „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem.” /Jel 3,20/

 Öt éven keresztül játszottam Jézust a Budavári Passióban, a Regnum Christi Mozgalom szervezésében. Évente egyszer, húsvét előtt a vállamom vittem a keresztet. Saját és Jézus szenvedését éltem át egyszerre ebben a szerepben, amely nem csupán színészi képességet (ebből nekem nem túl sok adatott), hanem inkább elhitető erőt és különleges lelki azonosulást kívánt. A több mint egy órás út (a Clark Ádám tértől a budai Vár déli rondellájáig) a jeruzsálemi bevonulással indult. Itt mindig elhangzott a fent idézett mondat a Jelenések könyvéből, majd felidéztük az utolsó vacsorát, Jézus elfogását és a keresztút állomásait, végül a keresztre feszítését. (Erre az alkalomra megnövesztettem a hajamat és a szakállamat, hogy megjelenésem még hitelesebb legyen.) Miközben a szegekbe kapaszkodva függtem a kereszten, láttam a körénk gyülekezők arcán a megrendülést, a drámai hatást. Azért adtuk elő a játékot, hogy a közönség és a szereplők egyaránt jobban felkészüljenek húsvétra, a feltámadás ünnepére. A Passió során aktív résztvevőként átélhetem Krisztus szenvedését, noha neki nem csupán a kereszthordozás, hanem a világ bűneinek terhe is jutott. A keresztút belső átélésével magam is sokat kaptam: végül, ha nem is közvetlen módon, a hivatás ajándékát.

 vc006[1]

Szerzetesként

„Bizony, mondom nektek: mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit, vagy apját, anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nővéreket, apákat, anyákat, gyermekeket és földeket… és az eljövendő világban pedig az örök életet.” (vö. Mk 10, 29-30)

 2004-ben a nyári hivatástisztázó program után beléptem a Rend németországi noviciátusába, hogy megtanuljam a szerzetesi élet csínját-bínját. Vagy ahogyan mi szoktuk mondani: a noviciátus az az egyetem, ahol az ember Krisztust „tanulja”. Nem volt egyszerű elhagyni (otthon hagyni) családot, barátokat és „régi szerelmemet”, a focit sem, de nagyszerű, kegyelmekben gazdag két évet töltöttem el itt. Napról napra világosabban láttam, hogy itt van a helyem, hogy a Jóisten itt akarja, hogy boldog legyek és így másokat is boldoggá tegyek. Majd egy év spanyolországi tartózkodás után, ahol jobbára spanyolt, latin és ó-görögöt tanultam, 2007-ben megérkeztem Rómába, a Rend felsőoktatási központjába. Így nem tudtam már tovább számolni, hogy hányszor jutottam el az Örök Városba, hiszen éppen itt „vertem sátrat”! Azóta – két évnyi ifjúság- és hivatáspasztorációval töltött apostoli gyakorlat kivételével – Rómában élhetek és készülhetek a papi hivatásra, Isten különleges kegyelméből és sok jótevő adományai révén.

2012-12-27 ONader_Ministerios_CES_109

Ezekben az években elmondhatom, hogy tényleg „százannyit kaptam” – testvérből minden bizonnyal. Tudniillik itt, a római rendházban 350-en élünk, filozófiát vagy teológiát tanulva a világ több mint húsz országából érkezve. Amikor pedig focizunk (mert a foci, a kirándulás a szemináriumból sem hiányozhat), az ember világbajnokságon érzi magát. Vagy ha magyaros ételt akar az egész közösségnek felszolgálni, akkor bizony 500 vagy több lángost kell, hogy süssön, ahogy ez éppen pár nappal ezelőtt történt. Persze mindezt nem egyedül, hiszen a közösségben, mint egy családban, mindenki kiveszi részét a munkából. Egymást nemcsak testvérnek hívjuk, hanem testvérként is próbálunk élni – az elöljárók és a lelkivezetők áldásos tevékenysége hatására, a papságra készülve.  Hihetetlen élmény ez: az Egyház szívében, a Szentatya közelében készülni arra, hogy az ember a föld sója és a világ világossága legyen (vö. Mt 5, 13-16)! Jól tudjuk, hogy maga Jézus Krisztus a világ Világossága, mi „csak” só lehetünk, vagy szőlővessző, amely zamatos gyümölcsöt kell, hogy hozzon, hogy abból  ne csak asztali bor, hanem  „oltári” bor is készülhessen Krisztus Országának építésére és Isten dicsőségére.

Minden kedves barátomtól, ismerősömtől és a jótevőktől elsősorban imát kérek – persze én sem tudok „egyebet” felajánlani, hogy napról napra tanulékonyabb eszköz lehessek és Krisztushoz hasonlóbbá válhassak Isten kezében, és az Ő szent akaratát teljesíteni tudjam életemben.

Maradok tisztelettel és imával Krisztusban:

Szabó-Molnár Bálint testvér LC